Életünk során számtalan olyan dolog van, amely akár puszta létével, vagy más egyéb szerep betöltése által végig kísér bennünket. Ha azt kérdezném, hogy mi az, ami egy ember életében igazán fontos és nélkülözhetetlen, vajon milyen választ adnánk?

Krisztusban Kedves Testvérek!

Szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy ahányan itt jelen vagyunk, legalább annyiféle választ hallanánk egészen a legcsekélyebbnek tűnő fogalmaktól a legmagasztosabbakig, méghozzá aszerint, hogy kinek-kinek mi a legfontosabb saját életében.  De az is biztos, hogy olyan vélemények is születnének, amelyek részlegesen, vagy akár teljes mértékben megegyeznének.
Melyek tehát azok az értékek, amelyek, még ha nem is mondjuk ki őket nap, mint nap, mégis mindannyiunk életében egyaránt fontosak?
A család, a barátok, a hit, az Istenkapcsolat, vagy ha nem feltétlen ilyen „fennkölt” dolgokra gondolunk, akkor nyugodtan ide sorolhatnánk egy-egy kedvenc helyet, ahova alkalomadtán szívesen elkirándulunk, egy szívesen végzett tevékenységet, egy szívesen űzött sportot, hobbit, vagy csak egyszerű kifejezéssel élve, a minőségi időtöltést. Láthatjuk tehát, hogy igen széles a skálája azoknak a dolgoknak, amelyeket értékesnek mondunk életünkben.

Azonban ma, még az előbb elhangzottakhoz képest is egy sokkal egyszerűbb, hétköznapibb dologról szeretnék beszélni, egy olyan dologról, aminek a létét, nélkülözhetetlenségét, ha komolyabban vennénk, rögtön látnánk, hogy talán annyira még sem hétköznapi. Ez pedig nem más, mint a kenyér.
A mai evangéliumi szakaszban hallhattuk, amint Krisztus Urunk a következőket mondta: „Én vagyok az élet kenyere”.

Ahhoz, hogy megértsük ennek a mondatnak a jelentőségét meg kell vizsgálnunk magának a kenyérnek, mint az egyszerű ember nélkülözhetetlen táplálékának az életben betöltött szerepét.
Napjainkban talán már nem is tudjuk annyira értékelni, vagy éppen egészen más szemszögből tekintünk erre az egyszerű ételre, nem is csoda, hiszen ma már életmódunk, felgyorsult világunk nem kényszerít arra bennünket, hogy nap, mint nap, saját kezünk munkájával verítékünket hullajtva dolgozzunk a földeken, hogy hozzájuthassunk mindennapi betevő falatunkhoz.
Pedig nem is olyan rég ez még az átlagember életének elengedhetetlen része volt. Mert ha nem dolgoztak volna, akkor egy egyszerű archaikus kifejezéssel élve: felkopott volna az álluk. Ma már természetesnek vesszük, hogy van kenyér az asztalon, de nagyszüleinknek, dédszüleinknek igen sokat kellett még dolgozniuk, tenniük azért, hogy meglegyen az a mindennapi betevő falat. Biztosan sokunknak meséltek azokról az időkről, amikor ők még gyermekként, azt látták a szüleiktől, hogy a családi asztalra került kenyeret mielőtt felszeletelték volna hálát adtak érte és egy kereszt alakot rajzoltak rá. Ezzel is szimbolizálva azt, hogy ez a Jóisten ajándéka számukra. Biztosan sokunkat tanítottak így nagyszüleink: „Drága gyermekem, ha az úton haladva találsz egy darab kenyeret a földre hullva, akkor nem el kell menni mellette, hanem fel kell venni, le kell porolni, meg kell törölgetni, majd csókold meg, adj hálát érte a Jóistennek, ha éhes vagy edd meg, ha pedig nem akkor add oda valaki olyannak, aki éppen rászorul egy kis alamizsnára. Ma talán már megmosolyogjuk ezt a szokást, ezt a tanácsot, pedig igen sokat tanulhatunk ebből a néhány figyelmeztető gondolatból is… Milyen szép szokás ez, milyen mélységes példaértékű kifejezése ez az őszinte és alázatos hitnek.

Ám nem csak az elmúlt századokban volt ez így. Hogy a kenyérnek mennyire fontos szerepe volt akár évezredekkel korábban is, hűen mutatja az Egyiptomból való kivonulás esete is. Nagyjából második hónapja vándorolhattak már, amikor a Mózes vezette nép zúgolódni kezdett, mert nem volt mit enniük. Ám az Úr ekkor sem nem fordított hátat népének, hanem zúgolódásuk ellenére is megkönyörült rajtuk, és „Mannát”, ahogyan olvashatjuk a Szentírásban, égi kenyeret hullatott számukra az égből. Tehát a kenyér függetlenül a kortól, a kultúrától, valamilyen formában mindig kapcsolatban állt az élettel.
De, hogy egy Újszövetségi példával is éljek a kenyér fontosságát illetően, gondoljuk csak a „Hegyi beszéd” alatt elhangzott „Mi atyánk” kezdetű imádságra is. Naponta imádkozzuk mi magunk is, de vajon amikor már szinte csak megszokásból, gépiesen mondjuk odafigyelünk-e arra, hogy, tulajdonképpen mit is kérünk? „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma…”

Kedves Testvérek Krisztus Urunk már 2000 évvel ezelőtt is felhívta figyelmünket arra, hogy mi az, ami igazán fontos az életünkben, mi az, ami nélkül nem tudunk élni. De ma, ebben az evangéliumi szakaszban ő valami egészen mást, valami többet akar kínálni számunkra. Hiszen nem csupán a földi kenyérről van már itt szó, hanem a mennyből alászállott kenyérről… nem a Kivonulás könyvéből ismert égi kenyérről, hanem az Élő Kenyérről! Arról a kenyérről, amelyből ha eszünk Örökké élünk! Ki látott már olyan utazót, aki hosszabb útjára ennivaló nélkül indul el? Hát Krisztus Urunk tőlünk sem azt várja, hogy Isten gyermekeiként úton lévén, a Mennyország felé haladva éhen kóboroljunk, bóklásszunk.. Mert, ahogy egy vándornak utazása során szüksége van a táplálékból nyert energiára, hogy útját folytatni, célját pedig követni tudja, úgy nekünk is Keresztényeknek, „úton levő Keresztényeknek” is folyamatosan szükségünk van Krisztus megerősítésére, támogatására. „Aki hozzám jön nem fog éhezni, aki bennem hisz, sohasem szomjazik meg.” Ez az étel és ital, ez az ajándék, az Eukarisztia, maga Jézus, aki feláldozza magát értünk a kereszten, aki eledelül kínálja magát nekünk. Ahhoz hogy Isten gyermekei lehessünk, hogy lelki emberek lehessünk, szükségünk van lelki táplálékra is!
Erre hívja fel figyelmünket Krisztus ezen a mai vasárnapon, ezt kell ma is szem előtt tartanunk. Kívánom, hogy mindannyian átérezzük ennek az ajándéknak az értékét, a jelentőségét, ezt pedig felismerve mindannyian vágyakozzunk, a lelki táplálékra, hogy azt magunkhoz véve liturgiáról-liturgiára hitünkben erősödjünk, hogy földi pályánk végéhez érve örök életünk legyen Krisztusban.
Amen!


Kaskötő Miklós
III. évfolyam