„Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek. De aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon. A testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne. Engem az élő Atya küldött, s általa élek… Hozzátok intézett szavaim lélek és élet”  (Jn 6,53-57.63)

 

Krisztusban Kedves Testvérek!

 

Eszembe jutnak a nagy görög kérdések: Honnan jöttél? Hová tartasz? Ki vagy te?
És a keresztény kérdés: Mennyire vagy éhes Krisztusra?

Honnan jöttél? A Galileában élő és Jézust hallgató emberek nem voltak tehetősek, a többségnek tényleg a napi betevőért kellett megdolgoznia. Mit látnak? Ez a rómaiak miatt van. A császár miatt van. Meg kell szabadulni ettől a rabigától. És hirtelen jön valaki, aki egy erős és karizmatikus vezető, aki nagy dolgokat mond, aki ingyen ételt ad, és ha egyszer sikerült neki, hittek abban, hogy többször is sikerülhet! És ekkor visszaemlékeznek Mózesra. aki szintén karizmatikus vezető volt, Isten kiválasztottja, nagy dolgokat vitt végbe, kérésére mannát ettek őseik és a sziklákból vizet fakasztott Isten!  Ő is olyan erős, mint Mózes, Ő legyen a királyunk, Ő legyen az, aki megszabadít… Földi kenyérért esedeztek és nincs ezzel semmi baj, hiszen,

Az ember éhes, az ember keres: megélhetést, szeretetet, kalandot, barátságot, pénzt, elismerést, megbecsülést, jó szót, lájkokat… És Ha egyszer is megkapjuk, azt akarjuk, hogy ez stabilitássá váljon az életünkben. De Igazából ezt az éhséget nem lehet kielégíteni, ezért sokan azt hiszik, ha minél többet keresnek és esznek ebből a romlandó eledelből, akkor megelégíttetnek. Valójában azonban annál romlandóbbak lesznek ők maguk is. Ugyanis az emberben van egy űr, amelyet semmilyen emberi nem tud betölteni, csak az isteni.  Innen indulunk, innen jövünk.

Hová tartasz?

Egy nagyon régi, 2. századi keresztény irat így kezdődik: „Két út áll előttünk: az egyik az életre, a másik a halálra vezet.” (Didakhé)

„Egy 8 éves kicsi fiút, 1944 végén kivezényelték a marhavagonokhoz és a peronon állva, vár arra, hogy a többiekkel együtt elvigyék. A kisfiúnak van egy tarisznyája és a tarisznyájában egy cipó van, amit még az édesanyjától kapott, mielőtt elszakították őket egymástól. Ezt a kenyeret ugyan mindannyiuknak szánta, de az édesanyja az utolsó pillanatban odaadja ennek a kisfiúnak, hogy legyen nála. És a kisfiúnál ez a nagy cipó és jön egy gondolata: az anyámtól elválasztottak, egy vonatra várunk, ki tudja, hová visznek, innen menekülni kell! És akkor jön egy dilemma: ha megtartom a cipót, nem tudok futni. Nagy a cipó, túl nagy. Amíg a cipó van, addig a megélhetésem biztosítva van, de nem lehet tőle menekülni. És a kisfiú hoz egy döntést: le a tarisznyát a nyakából, le a cipót, és amikor úgy látja, hogy az őrök nem figyelnek eléggé, akkor nekiindul és üldözik és lőnek utána, de el tud menekülni. És visszaemlékezett erre a történetre és elmondta, hogy: ott és akkor, micsoda döbbenetesen nehéz döntés volt számomra az, hogy az anyám adta cipót ott kell hagynom, hogy ÉLHESSEK.” (Pál Feri 2012.08.26. vasárnap)

Igen az ember tehát egy mély, döntéshelyzetben felismerheti az IGAZI, MAGASZTOS értékeket, amelyeket nem ő hozott létre, amelyeket nem közvetlenül a másik embertől kapott, hanem rájön, hogy Istentől. Az igazi határhelyzetekben dönt, amikor megvan mindene, akkor a felszínen úszkál, földi értékekkel körbevéve magát. „Ne gyűjtsetek magatoknak kincset a földön” (Mt 19) Hamis értékek, hamis élet. Jézus nem hamis értékeket, hanem igazit kínál: magát kínálja, az igazán keresőknek, az igazán éhezőknek. „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” „Én vagyok az élő kenyér.”

És te ki vagy? Ki vagy te?

Az útkeresés közben jön rá az ember, hogy ki is ő. Vannak jó és rossz utak. Ahhoz, hogy megtudjuk mi a jó és mi a rossz, már nem kell ennünk a jó és rossz tudásának fájáról: Ádám és Éva megtették helyettünk. Tudjuk, hogy mi a jó és mi a rossz, tudjuk, hogy mi a földi és mi az örök érték. Tudjuk, hogy melyik tanítás való Istentől és melyik a gonosztól. És ebből a szempontból pont ebben az értékválasztásban dől el, hogy ki lesz valaki: Szent Ágoston, aki egész életében Istent kereste, de 30 éves koráig a bűnben élt, így ír a Vallomások c. művében: onnan tudtam, hogy rossz ez a tanítás, hogy hiányzott belőle Jézus Krisztus neve. Jézus Krisztus pedig az Örömhírt hirdette: Isten országát hirdette, hogy az már itt van közöttünk.

Eszünkbe juthat Zakeus: a vámos, a gazdag, a népe árulója, a megvetett. Éhezett valamire, éhezett az igazi értékre, ezért felmászott a fára, letaposta félelmeit, hogy mit fognak róla gondolni és Jézus megszólította: Zakeus! Ma nálad vacsorázom. Jézus meglátogatta őt, Jézus megosztotta vele, megosztotta ezzel a bűnös emberrel magát. Hallhatjuk a morajt: „Vámosokkal és farizeusokkal eszik” DE Ezáltal visszaadta Zakeusnak saját, igazi Istentől elgondolt énjét. És ezután, ez az ember érez egy késztetést, hogy jóvá kell tennie, amit elrontott, hogy neki is Örömöt, Örömhírt kell vinnie a szegényeknek. Meggyógyult és emiatt megajándékoz mindenkit. Bennünk is ugyanezt a csodát alapozza meg Jézus Krisztus, amikor nekünk ajándékozza magát mennyei eledelként.

Minden szituációban dönthetünk az élet útja és a halál útja mellett és döntésünkkel eggyé válunk. Igen, fontos, hogy a keresztény ember tudatos legyen, hiszen sok múlik a reakcióján megnyilvánulásain. Már a zsidóság is felismerte, hogy a beszéd nem csupán biológiai tulajdonsága az embernek, hanem Istentől kapott ajándék és nem mindegy, hogyan bánok vele. A mi szavainkból, tetteinkből se hiányozzon Jézus Krisztus neve, hiszen Vele és rajta keresztül mi is életet tudunk fakasztani.

Mennyire vagyok éhes Krisztusra?

Múlt héten, pénteken Ákos barátommal 0. órában hospitáltunk és a tanárnő megkérdezte a gyerekektől, hogy: „Titeket mi tesz boldoggá?” A gyerekek felsorolták korunk hamis boldogságforrásait, egy lány azonban megszólalt: ha eszek. Mindenki elkezdett nevetni.

Gyermekkorom egyik kedvenc TV sorozata a Hercules volt, amelyben mindig is elgondolkodtatott, hogy az Olümposzi Isteneknek miért kell enniük az ambróziát, vagyis azt az ételt, amely halhatatlanságot és örök ifjúságot biztosít nekik? Hiszen elvégre halhatatlanok, vagy nem? A másik pedig, hogy észrevettem: az emberek, ha megszerzik ezt az eledelt és esznek belőle, akkor ők is istenekké válnak.

A Miatyánkban minden egyes alkalommal azt imádkozzuk, hogy: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” Egyetlen forrásunk van egyetlen életre. A mennyország sokat ad, sok is szükséges hozzá: Jézus nem azt mondta, hogy néha éljünk a tanítása szerint, amikor jónak látszik. Jézus nem azt mondta, hogy néha együk csak a testét. Jézus nem azt mondta, hogy félig meddig ímmel-ámmal add oda az életedet: élj teljesen úgy, ahogy ő mondta, edd a testét minél gyakrabban, add oda az egész életedet.  „Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert övék mennyeknek országa”: ha keresed, ha törekedsz, ha nem alkudsz meg magaddal, akkor megtalálod az Igazságot, vagyis Krisztust, akkor már éhes vagy az ÉLŐ KENYÉRRE, vagyis Krisztusra. Krisztus már megtette az Ő részét, hogy felemeljen minket magához: mint mennyei kenyér alászállott, de nem csak láthatták Őt, nem csak szemlélhették, nem csak tanulhattunk tőle, hanem oda is adta magát. Mit ér a fénykép vagy egy szépen megfestett ikon, ha azt sohasem nézhetem meg, mit ér a tanítás, ha azt nem élem, mit ér a kenyér, ha azt nem ehetem, miközben éhezem?

És éppen azért hasonlítja magát kenyérhez, hogy kifejezésre juttassa, hogy nem elég csak őt szemlélni, nézegetni, hanem olyan egyszerűen be kellene fogadnunk Őt, épp oly természetes módon, mint ahogyan megrágunk és lenyelünk egy darab kenyeret.

Legyen természetesen életünkben ez a mennyei táplálék, szítsuk fel magunkban a vágyat, hogy ehessük legközelebb is. Legyen 10 percünk naponta megállni a házunkban lévő ikonok, keresztek előtt mondjuk el azt az imát reggelente ébredés után. Váltsuk „aprópénzre” a tanítást és így is esszük az élő kenyeret: Jézus Krisztust, hiszen ez az élő kenyér nem csak ünnepi, nem csak vasárnapi eledel, hanem mindennapi!

 

Adja Isten, hogy ez megvalósuljon életünkben és Lélek és étel által éljünk! Ámen!

Rádi Dávid
V. évfolyam